1. Közvetlen előzmények és okok

A háború legközvetlenebb előzményeként, ha nem is okaként említhető,

hogy az első világháború utáni békeszerződések roppant módon

átformálták Európa térképét, s a nemrégen alakult nemzetállamokat a

régi birodalmak rovására elégítették ki. Ezzel az egyébként is meglévő

vereség érzését még további frusztrációs érzésekkel fokozták a

vesztesek körében. Ezek az előzmények alapvető szerepet játszottak

abban, hogy szélsőjobboldali diktátorok jelenhettek meg a színen.

Militarizálták és terrorizálták saját lakosságukat, amely azonban mégis

elvárta és el is tűrte tőlük, hogy állítsák helyre a régi nemzeti

dicsőséget.

A náci Németország nem pusztán egy militarista diktatúra volt a sok

közül, hanem vezetői szinte a kezdetektől fogva a hivatalos

propaganda szintjén fogalmazták meg azt, hogy szigorú faji hierarchia

létezik a világban, melynek elején az árják, a végén pedig a zsidók

állnak. Adolf Hitler Németországában először az elmebetegeket

sterilizálták, majd ölték meg (eutanázia program), de ez az „akció” még

kiváltotta az egyházak tiltakozását. Később a cigányokat, a politikai

másként gondolkodókat és a homoszexuálisokat kezdték üldözni, de a

legsanyarúbb sors a zsidóságra várt. Bár Hitler egy ideig proponálta a

német zsidók elköltöz(tet)ését az országból, az 1942 elején lezajlott

wannsee-i konferencia zöld utat adott a zsidóság megsemmisítésének,

melyet főleg a náci szoldateszka csizmái alá került országok zsidósága

szenvedett el. Európa zsidóságát megsemmisítő táborokba hurcolták.

Az európai hatalmak nem tudtak mit kezdeni Németország és

Olaszország felemelkedésével s elnézték, hogy a spanyol polgárháború

(1936-1939) a fasiszták győzelmével végződjék. A náci Németország

fokozatosan terjesztette ki hatalmát: 1938 márciusában bekebelezte

Ausztriát (Anschluss) s 1938 szeptemberében, a müncheni

egyezménnyel elérte, hogy megkapja a Csehszlovákiához tartozó

szudétanémet vidéket is.

Hitler 1939 márciusában lerohanta Csehszlovákiát, létrehozta a Cseh-

Morva Protektorátust, a szlovák náci bábkormányt és területüket

„adatott” át a magyaroknak. Ráadásul Hitler 1939. augusztus 23-án

neutralizálta a Szovjetuniót is: a Molotov-Ribbentropp paktum - mely

eredetileg megnemtámadási egyezmény volt a két ország között - titkos

záradéka Lengyelország felosztását tartalmazta. 1939. szeptember

elsején (ez a második világháború „hivatalos” kezdete) Hitler

(hadüzenet nélkül) megtámadta és bekebelezte Lengyelország egy

részét, míg a másikat a szeptember 17-én támadó szovjet csapatok

szállták meg. A nyugati országok hadat üzentek a németeknek, ám

hadműveletek ekkor még nem indultak el.

 

 

2. A háború első évei

Nemcsak a németek támadtak. 1939 novemberének végén a szovjetek

megtámadták Finnországot, minek következtében kizárták a

Népszövetségből. Az 1940. márciusi szovjet győzelem után pedig a

németek megtámadták Dániát és Norvégiát, majd a Benelux-államokat.

Franciaországot is lerohanta Hitler, egy része protektorátus lett, míg

másik részén bábállam alakult (ez volt az un. Vichy-i Franciaország). A

németek a Balkánon is „tevékenykedtek”: megtámadták Görögországot

és Jugoszláviát is. Románia és Bulgária a németek szövetségese volt,

így nem volt szükség a megszállásukra. A németek és szövetségeseik

kegyetlenül irtották a helyi zsidó lakosságot és a partizánokat. A

zsidókat a nácik koncentrációs táborokba zárták, ahol – több helyen is –

gázzal végeztek velük, majd a holttesteket elégették. Ilyen volt az

Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs tábor.

1941. június 22-én Németország – váratlanul – megtámadta a

Szovjetuniót. Kezdetben annyira meglepték a szovjeteket, hogy mélyen

be tudtak hatolni az ország belsejébe. Leningrád azonban ellenállt:

1941 szeptemberétől 1944-ig a leningrádi blokád következtében – bár

rengetegen haltak meg –, a szovjetek megállították a németeket.

Moszkvát sem tudták bevenni s 1941 decembere-1942 januárja után

világossá vált, hogy hosszú, elhúzódó háborúra számíthatnak.

A nyugati hatalmak eközben feleszméltek. A Churchill vezette brit

kormány az Atlanti Chartát hozta létre az amerikaiakkal

(1941.augusztus 12.), majd megalakult a szélesebb antifasiszta

koalíció.

Pearl Harbour amerikai támaszpontját 1941. december 7-én támadták

meg a japánok, ezzel pedig az amerikaiak is hadba léptek. Anglia, az

Egyesült Államok és a Szovjetunió egy oldalra kerültek s ezzel

alapvetően vált kétségessé a német győzelem, hiszen a Szövetségesek

oldalán helyrehozhatatlan erőfölény alakult ki. A nyugati nagyhatalmak

és a Szovjetunió vezetői 1943 decemberében, Teheránban, már a

háború utáni rendezés esélyeit latolgatták.

Nagy fordulatot a háború menetében a sztálingrádi csata (1942. július-

1943. február) hozott, a küzdelmek végén a szovjet erők

háromszázezer embert zártak gyűrűbe s megadásra kényszerítették a

von Paulus által vezetett német erőket. Ám az angolszász erőknek is

sikerült áttörést elérniük: 1942 októberétől fokozatosan szorították ki a

német és olasz erőket Észak-Afrikából, majd 1943. júliusában partra

szálltak Szicíliában. A németek közbeavatkoztak, de Olaszország kivált

a háborúból. A fordulat akkor vált teljessé, amikor 1944. június 6-án, az

angolszász erők partra szálltak Normandiában s megkezdődött

Franciaország és a Benelux-államok felszabadítása. Bár a németek

erősen ellenálltak sőt az Ardennekben ellentámadásba mentek át, a

hadműveletek zöme Németország területére tevődött át,

megpecsételve ezzel a háború sorsát.

 

 

3. A háború vége és befejeződése

     A második világháború sorsát 1944 nyarán döntötte el a normandiai

partraszállás. A szovjetek is ellentámadásba lendültek. Románia és

Bulgária kilépett a német szövetségi rendszerből, a szovjet hadsereg

pedig egyre mélyebben hatolt be Kelet-Európába. 1945 januárjában

még inkább kiteljesedett a szovjet offenzíva s április 25-én, az Elbánál

találkoztak az amerikai és a szovjet csapatok. Berlin ostromát és Adolf

Hitler öngyilkosságát követően május 8-án Németország kapitulált. A

győztesek felszabadították a koncentrációs táborokat, ahol iszonyatos

látvány fogadta őket: a világháború és a nácizmus lényege tárult a

szemük elé.

     A győztes hatalmak vezetői 1945 februárjában, Jaltában találkoztak

és megállapodtak Németország megszállásáról, a jóvátételről s

felelősséget vállaltak azért, hogy a kontinens országai a nemzeti

önrendelkezés jegyében antifasiszta és demokratikus átalakuláson

mennek át.

     A „nagy háború” óriási vérveszteséget hozott a világnak. 55 millió

ember halt meg (ebből 20,6 millió a Szovjetunió lakosa volt) s a

konfliktussorozat óriási népmozgásokat indukált.

 

 

4. Magyarország a második világháborúban

Amikor Adolf Hitler 1940. decemberében jóváhagyta a Szovjetunió

megtámadásának tervét, a Barbarossa-tervet, Magyarország is

kényszerpályára került. Jugoszlávia esetében az volt a helyzet, hogy –

bár német nyomásra csatlakozott – a náci szövetséghez, de azt a

kormányt, mely aláírta ezt a nyilatkozatot, puccs távolította el a

hatalomból. A németek azonnal be akartak vonulni Jugoszláviába, de

Teleki Pál miniszterelnök (aki „örök barátsági szerződést”) írt alá az

állammal, 1941. április 3-ra virradó éjjel inkább az öngyilkosságot

választotta a szerződésszegés helyett. Utódának már nem voltak ilyen

aggályai s a magyar csapatok részt vettek Jugoszlávia megszállásában.

A magyarok hadba lépését Kassa „szovjet” bombázása „indokolta”. Mint

kiderült, provokációról volt szó. A németekkel együtt a Szovjetunióba

behatoló magyar haderő miatt rövid időn belül Magyarország

hadiállapotba került a Szovjetunión kívül Angliával és az Egyesült

Államokkal is. Közben újabb zsidótörvényt hoztak, mely már faji

alapokon állott, ráadásul 1942 januárjában a magyar hadsereg –

„válaszul” a partizánakciókra – közel négyezer embert gyilkolt le Újvidék

térségében. Csak Kállay Miklós - aki egyébként is nagyobb távolságra

törekedett a németekkel szemben - miniszterelnöksége alatt állították a

bűnösöket hadbíróság elé.

A sztálingrádi csata után a magyar hadsereg végnapjai kezdődtek el,

Voronyezs körzetében óriási vereséget szenvedett el a frontra küldött

második magyar hadsereg. 1943. szeptember 9-én a nyugati

szövetségesek átadták az előzetes fegyverszüneti megállapodás

tervét, ebben azt követelték, hogy az ország szakítson a németekkel,

és vonja vissza csapatait a Szovjetunióból. A németek tudomást

szereztek az ország terveiről, ezért 1944. március 19-én megszállták

Magyarországot. Kineveztették a németekhez lojális Sztójay Dömét

miniszterelnöknek, letartóztatták a főbb ellenzéki politikusokat, és

elkezdődött a magyar zsidók elleni hajtóvadászat is. Megkezdődött a

zsidóellenes rendeletek sorozata, gettókba tömörítették a zsidóságot,

majd május és július között – Budapest kivételével – az összes

helységből deportálták őket koncentrációs táborokba, az országhatáron

kívüli helyekre. Nagy nemzetközi tiltakozás és az Auschwitz-i

Jegyzőkönyvek birtokában Horthy Miklós kormányzó július 6-án

leállíttatta a deportálásokat.

Ám a német megszállásnak más következményei is lettek. Nem hozták

haza a magyar katonákat, hanem még az első magyar hadsereget is

bevetették, amely még több véráldozattal járt. 1944. augusztus 29-től

datálható a Lakatos-kormány tevékenysége, mely a háborúból való

kilépést tűzte ki célul. Hiába volt azonban minden, a németek mindenről

informálódtak, a szovjetek pedig szeptember végén átlépték a trianoni

magyar határt. Október 11-én aláírták a szovjetekkel az előzetes

fegyverszüneti megállapodást, s október 15-én Horthy Miklós

bejelentette, kilép a háborúból. A németek válaszul elfogták Horthy fiát,

megszállták a főváros stratégiai pontjait, majd rávették a kormányzót

arra, nevezze ki Szálasi Ferencet miniszterelnöknek.

Szálasi azonnal teljes mozgósítást rendelt el s óriási terrort

foganatosított. Nyilas különítmények zsidók tömegeit lőtték bele a

Dunába. A gyenge magyar ellenállás legfontosabb szervét, a Magyar

Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezetőit elfogták,

többüket pedig kivégezték.

A győztes marsban lévő szovjetek három hullámban támadtak a Kárpát-

medencében, 1944 szeptemberétől Erdélyben, aztán novemberben Dél-

Dunántúlon a Balaton vonaláig, és a Duna-Tisza közén. 1944

karácsonyára pedig körbezárták Budapestet is. A kapitulációs felhívást a

város német parancsnoksága visszautasította. A szovjet hadműveletek

harmadik hulláma már Budapest elfoglalása után történt, ám a németek

„miatt”, hiszen azok nagy haderővel igyekeztek visszaszerezni a Duna-

vonalát és egyben a zalai olajvidéket is biztosítani akarták. A szovjetek

sikeres ellentámadásba mentek át: április 4-re Magyarország területe

felszabadult. Az ország nemzeti vagyonának több, mint 40%-a pusztult

el, többszázezer magyar zsidót öltek meg és többszázezren haltak meg

(katonaként és civil áldozatként) – értelmetlenül – a frontokon.

Magyarország tragédiája nem csak az volt, hogy már megint a

vesztesek közé tartozott, hanem az, hogy a revíziós megszállottság

annyira eluralkodott a vezető rétegen, hogy ezért képesek voltak a náci

Németország oldalán háborúzni, odadobni a magyar zsidóságot és

többszázezer katona életét, ugyanakkor a háború végén már nem

tudtak kilépni a vesztes küzdelemből. A magyar háborús veszteségek

elérik a 8-900 ezer főt, ebből igen tekintélyes számot (600 ezer)

képvisel a magyar zsidóság embervesztesége.

AZ ÓSZLÁV NYELV

 

 

 

 

 

  A Kárpát-medencében lakó turáni magyarság tömegeit, uralomra termett egyéniségüket ismerve, kellő értékre kell leszállítanunk azt a beállítást, mely a magyar föld és magyar nemzet kialakulásához és művelődésében túl nagy befolyást juttat a szlávságnak.  Ellenkezőleg, a szlávok szerepe a kultúra lerombolásában volt aktív, s ha pedig átvételről van szó: a szláv tanult a turánitól, mint nagyobb műveltségű fajtól. 

            A szláv befolyást a magyar nemzet kialakulásában olyan hatalmas tényezőnek állítják a szláv etnográfusok és történetírók, nem is beszélve magyar csatlósaikról, hogy annak alapján igazolást látszik nyerni az az állításuk, hogy a magyar nemzetnek nincs létjogosultsága.  Korcs keverék népség vagyunk, akik basáskodó urainknak parancsára levetkőztük fajiságunkat, nyelvünket és vallásunkat.  Ennek igazolására három dologra szoktak hivatkozni:  A honfoglalás előtt 880 körül, hazánk teljesen a keleti egyházhoz tartozott: szláv jövővény szavaink a szokásos kölcsönzést jóval meghaladó módon vannak képviselve a nyelvünkben – végül az ősi városneveink még a Nagy-alföldön is szláv származást mutatnak.  A magyar történelemírás ezekben a kérdésekben sohasem mélyült el érdemben, amit Budenz és hasonló lelkületű társaitól nem is várhatunk. 

            A Szent István előtti kereszténységről történetíróink csupán szűk szavúan emlékeznek meg.  A latin egyházi történetírásnak nem érdeke, hogy ez kidomborítassék, miért is mellőzi az egészet.  A görög szertartásúak ide vonatkozó búvárkodása pedig abba a hibába esett, hogy a szláv egyházi közösséget a Szent István előtti térítésből ki akarja kapcsolni és csak görög befolyásról akar tudni, nem gondolván meg, hogy Metód szláv kereszténysége nagy részben ősi turániakból állott, mire Árpád és népe csak a koronát tették fel 896-ban. 

            Érdekes vonása történetírásunknak, hogy az eredménytelen és minden hatásnélküli frank térítést a legapróbb részletekig feldolgozták, addig a Metód térítésével csak mellékesen foglalkoztak.  Pedig a Methód-féle hittérítés és a hozzátartozó akkori események oknyomozó feldolgozása rendkívül érdekes és értékes anyaggal szolgálna úgy a nyelvtudománynak, mint a történelmünk helyes kiértékelésének.

            A Cyrill és Methód hittérítése a Dráva és Száva között kezdődött, mely átnyúlt Pannónia területére is oly gyorsan haladt, hogy ha alkalmas időben Árpádék meg nem jelennek a helyszínen, Pannónia turáni lakossága könnyen a bolgárság sorsára juthatott volna. 

            A honfoglalás előtti Pannóniában szlávnak nyilvánított Privina és Kocel apró törzsfőnökök, tulajdonképpen frank hűbéruraságok voltak.  A frankok által legyőzött és kirabolt avarok közé és fölé szlávokat telepítettek, hogy biztosítsák az avarok feletti uralmukat.  A 843-i Verdun-i szerződés után Nagy Károly birodalmának romjain új országok születnek a vajúdó Európában.  Az ezzel járó zűrzavarban, mint jelentéktelen és politikai súly nélkül való alakulatokról, megfeledkeznek a szlávokról.  Árnyék uralmuk nyom nélkül megsemmisül a magyar honfoglalásnál anélkül, hogy számbavehető ellenállást tudnának kifejteni.  Miután műveltségi viszonyaik is alacsonyabb szinten álltak, mint akár az ősturánoké, akár Árpád népéé, kétségtelenné válik, hogy a magyarságra való befolyásukat kizárólag a kereszténységüknek köszönhetik.  Azonban ez a keleti kereszténység a turánoknál is meg volt.  Ennek a kereszténységnek a szláv jellegét Cyrill és Methód adták meg, az ószláv nyelv segítségével.

            Az ószláv nyelv igen sajátságos viszonyok között született, amit még a nyelvészek mind ez ideig nem vettek figyelembe.   Methódéknak első dolguk az volt, hogy megtanulják a nép nyelvét.  Ezek a klasszikus műveltségű papok ezzel sem elégszenek meg, hanem alkalmassá teszik azt arra is, hogy azon a keresztény dogmatika és filozófia minden nehézség nélkül kifejezhető legyen.  Azt a primitív nyelvzagyvalékot, amelyet régi turániakkal együtt lakó szlávság használt, szabályokba foglalják.  Ezek a papok Salonikii származású görögök voltak.  Innen van az, hogy az őszláv nyelv nyelvtanilag meglepő hasonlatosságot mutat a göröggel.  Van egyes, kettős és többes száma.  Igeragozása egészen szolgai módon követi a görög igeragozást.

            Cyrill és Methód nem a szláv nemzeti irodalomnak akartak szolgálatot tenni, nem a szláv nyelvet akarták eredeti tisztaságba feldolgozni, hanem szándékuk volt egy olyan nyelvet csinálni, melyet mindenki megért az ő működési körzetükben.  Hogy ennek a mondva csinált nyelvnek az alapjául a szlávot tették meg, ez megérthető, ha tudomásul vesszük, hogy attól eltekintve, hogy a lakosság egy része szláv volt, az uralkodó réteg, valamint a tényleges hatalom a frank fegyverek oltalma alatt a kezükben futott össze.  Elegendő ok arra, hogy a messze idegenből jövő apostolok, kiknek a világi hatalom támogatására szükségük van, a szláv nyelv javára foglaljanak állást.  De csak alapvető kérdésekben.  Már a szavak kiválogatásánál nem ragaszkodtak a szláv nyelvhez, hanem a Pannónia területén lakó turáni törzsek nyelvéből kiválogatják a legjobb szavakat és bealkalmazzák az általuk kigondolt nyelv szókincsébe.  Innen van az, az egyébként meg nem magyarázható tény, hogy az ószláv nyelv kifejezésbeli gazdagságában erőteljes fordulataiban vetekszik a klasszikus görög és latin nyelvekkel.  Ez a nyelv annyira megelőzte korát, hogy a belőle táplálkozó nagy-orosz birodalom is csak egy évezred múlva tudja megközelíteni.  Mert az ószláv nyelv nem egyéb, mint egy megfordított klasszikus nyelv.  Mint ilyen egyedül áll az egész világon s már ez is mutatja mesterséges származását.  Míg a többi klasszikus nyelvek hosszú évszázadok fejlődésének eredményei, addig az ószláv nyelv Cyrill és Methód fejéből pattan ki.  Akiknek számára készült ez a nyelv, azok azt megértették, midőn azonban Pannónia területéről más szláv törzsek közé vitték azt, kitűnt, hogy nem érti meg a nép.  De azért egyházi nyelvül elfogadták, mert nyelvtani vonatkozásban, sőt szókincsének bizonyos hányadában közelebb állt hozzájuk az ószláv, mint akármelyik más klasszikus egyházi nyelv.   Ezért aztán az ószláv nyelv midőn Pannónia határait átlépte, holt nyelvvé válik, de nemsokára azzá lesz bent, hazánk területén is. 

            Az a népcsoport, melynek számára készült az ószláv nyelv, még a vezérek kora alatt felolvad a magyarságban, hazánk területén tehát létjogosultságát veszti.  Viszont a turániakkal közösségben nem élő határon túlon szlávok nem értik, de jobb híján elfogadják.  Szláv alapépítménye és nyelvtani sajátsága a tiszta szlávok között képessé teszik arra, hogy belőle a szláv irodalmi nyelv kisarjadzon  és egy évezred alatt élő nyelvvé váljon.

            Az ószláv nyelv így alapjává vált az összes szlávság irodalmi nyelvének, hatóereje azonban különbözőképpen nyilvánul meg az egyes törzsek nyelvi fejlődésében aszerint, hogy azok a nyugati vagy a keleti egyházhoz tartoznak.  A nyugati egyházhoz tartozó szlávok nyelve, mint nemzeti nyelv alárendelt szerephez jut, így fejlődésében szétfolyik  és  szabadon érvényesülnek benne mindazok a nyelvképző erők, melyek más nemzeti nyelvek kialakulásában is ezerféleképpen jelentkeznek.  Viszont a keleti egyházhoz tartozó szlávok nyelve az ószlávnak egyházi nyelvvé való elfogadása által, egységes irányban fejlődhetett és más fejlődési lehetősége nem is volt.  Csak így értjük meg azt az érdekes jelentséget, amit a szláv nyelvek közös érthetősége terén találunk.  A keleti egyházhoz tartozó nagy-orosz, ruthén, bolgár és szerb az óriási földrajzi távolságok ellenére is, könnyen megértik egymást, míg a tőszomszédságban lakó cseh és lengyel nem érti egymást, de az előbb említettekkel sem tudják magukat megértetni.  Ezt csinálta Cyrill és Methód nyelve.

            Ezek a tények és az ószláv nyelv felépítésének módja és helye azt igazolják, hogy a szláv jövevényszavak alatt elkönyvelt szókincsünk eredete nem szláv, ellenkezőleg, azoknak tekintélyes része a különféle turáni törzseknek nyelvi maradványa, melyeknek fennmaradásában az ószláv közvetítés elhomályosítja az ősi eredetet.

            Midőn a magyar nyelvet a világ legkifejezőbb és szógazdag nyelvének állítom, nem nemzeti hiúságunknak akarok tömjénezni, hanem tényeket beszélek.

            Az úgynevezett kultur Európa, a magyarság árnyékában növekedett naggyá s mi évszázadokon át testünkkel védelmeztük őket a turáni testvéreink ellen.  Kultúrában, gazdagságban emelkedtek, mi pedig elvéreztünk, elszegényedtünk.  Nyelvi szempontból oda jutottunk, hogy az őseink nyelve sokkal különb volt, mint a latinnal agyon nyomorított volt táblabíró világ magyar nyelve. – Nyelvünk, ez a csodálatosan zengő muzsika, pásztorok, zsellérek, jobbágyok házaiban talált menedéket, mellyel jobb körökben nem illet törődni és nem szokás beszélni.  Azonban ősereje megtartotta azt, s rövid egy évszázados fejlődés után pótolta az elmulasztottakat és nem maradt el akár az ókori klasszikus nyelvektől.  Szókincse pedig annyira eredeti és gazdag, hogy hozzá hasonlót sehol nem találunk.

            Nincs olyan nyelv, mely a jövevényszavak térhódítása elől el tudott volna zárkózni.  Jövevényszavaink nekünk is vannak, de korán sem abban a mértékben, mint azt általában reánk akarnák erőszakolni.  Jövevényszavaink legnagyobb részt szláv jövevényszavak alatt vannak elkönyvelve.  Vannak akik ezek számát 800-900-ra is teszik.  Érdekes és sajátságos, hogy az angol bányamunkás 400 szóval leéli az egész életét.  Mint köztudomású, az egyszerű népeknek fogalmaik kifejezésére elegendő 1000 szó.  Tudomásunk szerint Ciceronak 10,000, mint Shakespeare-nek 16,000 szava van és ezekből vajjon mennyi a jövevényszó?  Ezt azonban senki sem feszegeti.  Ezekkel szemben a századokon át fejlődés nélküli magyar nyelv száz évvel ezelőtt már a Czuczor-Fogarassy szótár szerint 180,000 szóval rendelkezett, míg újabban a MTA megállapítása szerint az egy milliót is meghaladja.  Ezeknek legnagyobb része ősi magyar szó.

            Semmiképpen sem indokolt tehát, hogy a szlávoktól oly nagymértékben kölcsönözzünk szavakat, mint azt a szlávisták erőszakoskodása folytán magunk is elhittük. Hiszen, ha őseink, mint némák költöztek volna hazánk területére, akkor sem lett volna 900 szónál többre szükségünk, már pedig az elvitathatatlan tény, hogy az itt talált gyér számú szlávoknál magasabb kultúrával bírtak. 

            Az itt közöltek igazolására szolgál Melich János dr. egyetemi tanár, történész és nyelvészünk esete, ki az 1905-ben kiadott három kötetes művében vagy 600 magyar szónak a szlávból való átvételét tárgyalta, 1928. jan. havában a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában nyilvánosan visszavonta és tárgytalannak tekintette a könyvében foglaltakat, miután meggyőződött állításai valótlanságáról.

            Sajnos, ezt a tévesen szajkózott hamis állítást sokan már képtelenek beismerni és ha azt be is ismernék, úgy gondolnák, hogy ezzel leértékelnék önmagukat.  Ezt pedig a hiúságuk sem engedi meg, nem is szólva arról, hogy sokaknál ez kenyérkérdés.  Mert mint köztudomású, az ilyen és hasonló állításokért egyetemi katedrákat lehetett kapni Magyarországon.  Sőt az emigrációban is gurulnak ilyenekért az ezüst pénzek. 

            Hogy a mesterséges ószláv nyelv szókincsébe valóban ősi turáni szavakat vettek fel Methodék, már az is igazolja, hogy a jövevényszavaink az ószláv nyelv azonos fogalmaival egyeznek, jóllehet azzal közösségben egészen rövid ideig éltek őseink, viszont a később betelepülő szlávság ezer éven át kimutatható hatást nem tudott a nyelvünkre gyakorolni.

Vámbéry Ármin veszi először észre, hogy az ószláv nyelvben, egész sorra való ótörök szónak a jelenléte mutatható ki.  Egynéhányat fel is sorolok:  kalap, tekintély, sátor, tolmács, bélyeg, korsó stb.  Ezek a szavak csakis az ősi pannóniai turáni törzsek nyelvkincséből kerültek az ószlávba és nem megfordítva, mert hiszen a török nyelv, a mesterséges ószláv nyelvet időben messze megelőzte.  Az efféle szavakat a célzatossággal dolgozó szlávisták éppen a magyar nyelvvel való megegyezése miatt szláv kölcsön szónak szokták minősíteni.

            Ennek a kérdésnek megvizsgálására néhány szónak az eredetére mutatunk rá, melyek ősturáni eredetűek ugyan, de az ószláv közvetítés folytán szláv jövevényszavaink közé vannak sorolva. 

            A grád, mint tipikus szláv szó ismeretes.  Magaslatot, hegyet s egyszersmind erődítményt, várat jelent úgy a modern orosz nyelvben, mint magyar elgondolásban.  A grádokat még a szarmaták építették.  Ezek voltak az ő várvédelmi vonalaik.  Ezzel egyúttal az is megállapítás nyert, hogy az úgynevezett grádok, nem a szlávok alkotásai, hanem a turániak alkotó erejének a bizonyítékait.  Olyanok voltak ezek, mint a római limisek, vagy a kínai nagy fal.  Mikor később a szlávok megjelentek hazánk területén, el nem bírták képzelni, hogy ezek emberi kéz által emelt alkotások.  Annyit azonban megértettek, hogy védelemre készültek ezek a hatalmas művek.

            Az ősi GARÁD elnevezést tehát a szlávok átvették és saját jelzőjükkel ellátva használják mind a mai napig.  Jelentése mindenben megegyezik az ősi garádok rendeltetésével.  Ezeket a várvédelmi vonalakat a szarmaták eredetileg garád-nak nevezték.  A szláv csinált belőle grád-ot, mert a szláv a mássalhangzók torlódását feltűnően kedveli.  Érdekes jelenség, hogy az Oroszországba kebelezett nagy szarmata síkság ősi város-neveinél a garád forma megmaradt: Ivangorod, Novgorod stb.  Ellenben az újabb alapítású orosz város-nevek az új grád alakját használják minden esetben: Petrográd, Leningrád, stb.  A magyar nyelv és az ősi szarmata garád formát tartotta meg, jelentése földhányásból készült védmű.  

            Garádnak nevezi a magyar ember a földből vert kerítés, mellyel házát, kertjét körülveszi.  Ha például valaki a szőllőjében elbontja a garádját és más védelmi akadályt épít helyette, azt kerítésnek, palánknak nevezi aszerint, hogy lécből, deszkából építette azt meg. 

            A legtipikusabb pán, bán, ispán szavak Baján avar kagánnak a nevéből veszik eredetüket.  Az udvar szó is hozzátartozik az ószláv nyelvhez.  Azonban nem mi vettük kölcsön a szlávoktól, ellenkezőleg, a magyar-hun-avar nyelvből került az ószláv nyelvbe.  

            A magyar ember mikor azt mondja ma is, hogy az udvarba megyek az mindig azt jelenti, hogy nálánál előkelőbb emberházához tart  és ott tanácsadást, segítséget remél, vagy szolgálattételre jelentkezik.  A király székhelyét ma is udvarnak nevezik.  Maradványa ez annak az ősi szokásnak, melyet őseink törzsfői gyakoroltak akkor, midőn népeiknek ügyes bajos dolgaiban pereiben lakóházuk udvarán intézkedtek.  Ezt az udvartartást a hun és avar kagánok, törzsfők 300 esztendeig gyakorolták hazánkban és a frank hűbéres szlávok, alig néhány évtizedig.  Így egészen természetes, hogy a magyar-hun-avar elnevezésnek kellett megmaradni már csak azért is.  Azonban van még egy bizonyítékunk, mely ezt kétségtelenné teszi.  Udvar szóból képzett megye-város nevek hazánk területén csak Erdélyben fordulnak elő a székelyek között, akik valamikor Atilla népei közé tartoztak.  Márpedig Erdélyben szlávok sohasem laktak és így befolyások az erdélyi viszonyok kialakulására nem is lehetett.  Ha tehát az udvar szó valóban szláv eredetű lenne, akkor a belőle képzett megye és helység-neveket a ruthén és horvát lakta részeken kellene találni.

            A tarnok szavunk pedig azonos a török tovar szóval.  Innen kölcsönözték az ószláv nyelvbe a tovarnikot.

            Tiszt, vitéz, bajnoki szavakat az állandó harcokban élő és hódító avarság nem kölcsönözhette az otthonülő szláv rabszolgáitól.  Nincsen olyan nép, mély saját lakóhelyének megnevezésére idegen kölcsönszót használna.  Ha tehát a sátor csakugyan szláv kölcsönszavunk lenne, akkor az a lehetetlen helyzet állott volna elő, hogy a sátor alatt lakó őseinknek tűzhelyük megnevezésére nincsen szavuk.  De ugyanakkor az erdőlakó sár kuckóban élő szlávoknak van sátor elnevezésük.  A puszta szó is a szlávnak van elismerve.  Ez éppen olyan képtelenség, mint az előbbi.  Nomád életet élő őseinknek a puszta létfeltételét jelentette.  Viszont a szláv, a pusztázó életet sohasem tűrte.   Megakadályozta ebben a „zadruga”, a ház közösség, ez a tipikusan szláv intézmény, mely szerint az öreg családfő korlátlan hatalommal uralkodott egy-egy család fölött.  Ez a közösség nem engedi meg, hogy egy törzs tagjai a nagy pusztában szétszóródjanak.  Ezért apró falvakban, erdős vidéken húzódnak össze, hol sárkunyhóban vonják meg magukat. 

            A puszta magyar és szláv jelentése élénken mutatja ezt a különbséget.  A magyar puszta jelenti a szabad embernek való szabad térséget, amit mindenek felett szeretnie kell, mert ez nyújtja az életet és mindazt, amiben egy pusztázónak kedve telik.  Míg a puszta szó a szlávban üreset, kietlent, lakatlant jelent.  Önként következik tehát, hogy a pusztázó életet kedvelő magyar alkotta meg a puszta fogalmát s midőn az a szláv kölcsön veszi, életfogalmához mérten jelentését is megváltoztatja. 

            A rozsda, mesgye, rend, parancsol, abroncs, galamb, kereszt stb. szavakat pedig a bolgároktól vették át az ószláv nyelvbe.  Úgy látszik, hogy az egész bolgár szókincs, ami azonos volt a magyarral, belekerült az ószláv nyelvbe.  Csak így válik érthetővé, hogy a turáni bolgárok a hunoknak és a magyaroknak legközelebbi vérrokonai, oly hirtelen elszlávosodtak, hogy semmi átmenetű időszaka nem állapítható meg ennek a nyelvcserének. 

            Annyi tehát bizonyos, hogy a turáni nyelvek lényeges befolyást gyakoroltak a mesterséges ószláv nyelvre.

            A szittya népcsaládok megjelenése óta tart a magyar nyelv kialakulása hazánk területén.  A legújabb megállapítások szerint a csiszolt kőkorszak óta.   Ebben a kohóban olvad és alakul ki az egységes magyar nyelv, mely Árpád megjelenése idejében már régen készen van és csak szókincse gyarapszik a beolvadó honfoglalók szókincsével.  Azok a török szavak, amelyekről azt tanultuk, hogy a vándorlás közben felszedett kölcsönzések, szintén ősi szavak.  Árpádéknak erre nem volt szükségük kölcsön venni, hiszen egyfajta nép volt a törökkel és a bolgárral, így azok legsajátosabb szókincsük volt.   

            A honfoglalás előtti alföldi helység nevekről alig tudunk valamit teljes bizonyossággal.  Amit tudunk, annak nagy részét a maguk javára foglalják le a szlávisták.  Szerintük szláv eredetű és nevű pl. Csongrád, Szolnok, Debrecen, Tokaj stb.  Még ha csakugyan szláv eredetűek volnának ezek a városnevek, akkor sem bizonyítanának egyebet, mint, hogy az Alföldre beszivárgó szláv elemek nem szóródtak szét a pusztaságban, hanem összetömörültek, faji sajátságuknak megfelelően falvakban éltek.  De már e városoknak határában lévő gyepüknek, átjáró utaknak, lápoknak, legelőknek, füves mezőségeknek, tavaknak a nevei, melyeknek ismeretére pusztázó őseinknek szükségük volt, azok magyar eredetűek.  Így Debrecen környékén a következő elnevezések találhatók:  Haláp, Barantó, Zám, Óhát, Kócs, Zelemér stb.

            Csongrád neve feltétlenül a szarmata garáddal függ össze.  A jó nyelvérzékű magyar nép nem is fogja azt soha Csongrádnak mondani, mert az előtte mindig CSONGORÁD lesz.  Szolnok, ha csak ugyan só lerakodó telepet jelent, akkor sem szláv eredetű, hanem inkább római, (sa = só).  Újabban bebizonyosodott, hogy magyar és összefüggésben van azzal a Szolnok nevű várispánnal, aki Szt. Gellért püspököt 1041-ben utolsó útjára elkísérte.

            Debrecenről, a legmagyarabb magyar városról kimutatható, hogy az Alföldnek legrégebben lakott helyei tartozik.  Claudius Ptolemaius K. u. 200 körül állítja össze először Dácia térképét.  Erdély nyugati határ hegysége és a Tisza között három helységet tüntett fel:  Ulpiana, Docidava, Ruconium.  Az első helyen ma Nagyvárad áll.  Docidava pontosan Debrecennek, Ruconium pedig Rakamaz-nak felel meg, mely Tiszához közel eső nagy községről archeológiai leletek igazolják, hogy a legrégebben lakott magyar területek közé tartozik.  Hogy Debrecen nevét ennek dacára miért kell a lengyel Breznából (Brezna = Nyirfa) vagy az ószláv Zemlyából (Zemlya = föld) származtatni, melynek sem oklevelekben, sem hagyományainkban nyoma sincs, nem tudom, ha eltekintek a szlávisták húsos fazekat jelentő túlbuzgóságától, kézenfekvő ugyanis, hogy Docidáva helyén életre kelt magyar település az ősi elnevezést formálta át a saját ízlése szerint. 

            Tokaj a Tisza és Bodrog összefolyásánál fekszik.  Miután az összefolyás szláv nyelven Sztucháju-nak hangzik, ráfogták, hogy az is szláv eredetű.  Ha csak ugyan így állna a dolog, akkor legalább átmenetileg Sztokajnak kellett volna nevezni, mert így kívánná a magyar nyelv szabálya.  Csakhogy a legrégibb oklevelekben Tokhóid, Tukuta, Thokota néven szerepel.

            Az idegen érdekeket hűen kiszolgáló magyar nyelvű bértollnokok minden igazság ellenére, még ma is büntetlenül hamisítják a legdrágább kincsünket, édes magyar nyelvünket.  Hisszük, hogy eljön az az idő, amikor mindenkinek számot kell adni sáfárkodásáról.

Magyarországon 1918. október 25-től kezdve váltak megállapíthatatlanná azok a folyamatok, melyek végső soron a magyar katonai erő megszűnéséhez vezettek.             E napon a Nemzeti Tanács mellett megalakult a Katonatanács is Csernyák Imre egykori százados vezetésével, zömmel alacsony rendfokozatú tartalékos tisztekből, akik a fegyveres felkelést akarták előkészíteni.                                                                    A budapesti helyőrségben egyre erőteljesebbé vált a forradalmi hangulat szítása és a züllesztés is. Ezt Lukachich Géza tábornok, a másnap kinevezett új helyőrségparancsnok sem tudta megfékezni a legkeményebb eszközökkel sem. A parancsok megtagadása általános lett, a katonák együtt meneteltek a felfegyverzett munkásokkal.                Október 31-én a frontra induló menetszázadokat a Keleti-pályaudvaron leszállították a vagonokból.                                                                                                         Ugyanazon a napon alakította meg kormányát Károlyi Mihály, aki – mikor az ország határán már az újonnan alakulni készülő szláv nemzetállamok és a hódításra kész Román Királyság katonai álltak – egy pacifistát nevezett ki honvédelmi miniszterré: Linder Béla vezérkari ezredest.                                                                                                           November 1-jén a HM átalakult „Magyar Hadügyminisztérium”-má, s az új minisztere elrendelte a fegyverletételt, utasította a hadsereg-főparancsnokságot (Armeeoberkommando – AOK), a Boroevic-, Bozen-, és a Kövess-hadseregcsoportok parancsnokságait, hogy a wilsoni békepontok alapján lépjenek érintkezésbe az antanthadseregek törzseivel a fegyverletételére vonatkozólag. A parancs hangsúlyozta a leszerelés azonnal végrehajtását, mely vonatkozott a fronton harcoló alakulatokra csakúgy, mint az ukrajnai megszálló csapatokra vagy a Balkánon állomásozó erőkre. E képtelen és szakszerűtlen rendelkezést az AOK nem továbbította, és helyette a magyar egységek, szintén Linder aláírásával olyan táviratot kaptak, mely a katonák dicsőségét, helytállását hangsúlyozta, s azt, hogy a harc folytatására a bekövetkező világbéke miatt már nincs szükség.

A Magyarországon állomásozó mindennemű csapatok a magyar hadügyminiszternek  lettek alárendelve. November 2-án a budapesti helyőrség tisztjei előtt tartott beszédében Linder kijelentette: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé nem akarok katonát látni!” Ezek a mondatok alapvetően jellemezték a Károlyi-kormányzat hozzáállását a magyar haderőhöz és az ország fegyveres védelméhez. A november 3-án Páduában az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött fegyverszüneti egyezménynek megfelelően befejeződtek a harccselekmények, az alakulatok zöme megkezdte a frontról való elvonulást.

A felbomláskor a Honvédség magasabb egységei közül a 20., 38., 39., 40., 41., 42., 51., 64., 70., 74. honvéd gyaloghadosztályok és a 11. honvéd lovashadosztály az olasz fronton volt. Közülük a fegyverszüneti szerződés eltérő értelmezése miatt hadifogságba esett a teljes 39. honvéd gyaloghadosztály. Az a hír, hogy az egyezmény pótjegyzőkönyve az életbelépés időpontját november 4-én 3 órában határozta meg, nem jutott tudomására minden egységnek. Szintén az olasz fronton helyezkedett el a közös hadsereg 18 gyaloghadosztálya, mely magyar kiegészítésű volt, illetve hadrendjében jelentős számú magyar alakulatok voltak találhatók. A 37. honvéd, valamint a szarajevói cs. és kir. 1. és a kolozsvári cs. és kir. 35. gyaloghadosztályok a francia frontra nemrég érkeztek ki, de harci bevetésükre már nem került sor. Az 5. honvéd lovashadosztályt Ukrajnában megszálló erőként alkalmazták, a 155. honvéd és a miskolci cs. és kir. 15. gyaloghadosztályok pedig szállítás alatt voltak Ukrajnából a balkáni arcvonalra. Számos alakulat volt még a balkánon, Erdélyben, vagy látott el karhatalmi, helyőrségi, kiképzési feladatot a Monarchia távolabbi részeiben. Mindezen egységek november első heteiben kezdték meg a hazavonulást. A hátországban természetesen működtek a közös és a honvéd csapatok póttestei és egyéb szervei. Tehát volt még hadsereg. A felfegyverzett tömegek által hatalomra juttatott polgári kormányzat legfőbb törekvése az volt, hogy megszabaduljon e hadseregtől. A fegyveresen hazatérő milliónyi katona a forrongó országban fenyegető veszélyt jelentett. Velük szemben a pacifizmus meghirdetését vélték az egyetlen eszköznek, amellyel a felháborodott kedélyek lecsillapíthatók és a wilsonizmus jegyében lebonyolítható a katonák zavartalan leszerelése.

Ennek végrehajtásáról politikai döntés született, bár az erdélyi és felvidéki területekről, Sopron környékéről és a Dráva mentéről már november első napjaitól kezdve egyre-másra érkeztek a csapatküldés és erősítés iránti kérelmek, hogy a jogtalan határátlépéseket megakadályozhassák. A kéréseket a minisztérium az idegen csapatok el-, a magyar alakulatok folyamatban lévő hazaszállítása és az általános zűrzavar miatt teljesíteni a legtöbbször nem tudta. Közben kiderült, hogy a Franchet d’Esperay tábornok által vezényelt balkáni antanthadsereg is továbbnyomul észak felé, mivel nem tartja magára nézve kötelező érvényűnek a páduai fegyverszünetet. Az ugyanis nem tartalmazott utalást arra vonatkozóan, hogy Magyarországnak milyen területeket kell kiürítenie a balkáni arcvonalon, milyen kötelezettségeket kell teljesítenie Romániával és Csehszlovákiával szemben. Mindezek megbeszélésre Károlyi maga vezetett delegációt Belgrádba. A francia tábornoknál tett látogatás eredménye volt az a katonai egyezmény, melyet Linder (akkor már mint tárca nélküli miniszter) írt alá november 13-án, s amelynek 18 pontja igen súlyos feltételeket fogalmazott meg. A magyar csapatoknak vissza kellett vonulni a Nagyszamos felső völgye – Beszterce–Marosvásárhely–Maros- torkolat–Szabadka–Baja–Pécs–Dráva folyó vonalától északra, 8 nap alatt. A kiürített területeket a szövetségesek megszállják, de elfoglalhatnak minden olyan pontot, melyet stratégiailag fontosnak ítélnek. Ugyanez vonatkozott mindennemű magyar területen való átvonulásra is. Megszabták, hogy a magyar haderő mindössze 6 gyalogos és 2 lovashadosztályból állhat, melyek csak a belrend fenntartására lehetnek hivatottak. A konvenció csak a déli és keleti front vonatkozásában fogalmazta meg a magyar kötelezettségeket, s nem szavatolta az ország területének sérthetetlenségét, így szembe kellett nézni a környező államok hadseregeinek előrenyomulásával.

November 8-án érkeztek az első jelentések, hogy a Felvidékre cseh katonaság nyomult be. Megszállták a Nyitra vármegyei Egbell község olajforrásait, 9-én pedig Csaczát foglalták el azok az erők, melyeket a túrócszentmártoni tót nemzeti tanács kért Teschenből Zsolna ellen. A magatartásra vonatkozólag hadügyminisztérium utasította a zsolnai állomásparancsnokságot, hogy fegyveres ellenállást a csehekkel szemben ne fejtsenek ki. November 11-én azonban – Bartha Albert, az új hadügyminiszter már a betört erők elleni katonai fellépésre adott parancsot. Azon a napon azonban már elesett Zsolna és Ruttka, s a Jablonkai-hágón újabb ezredek érkeztek Magyarországra. A Vlára-szoroson Trencsén s Tapolcsány, Holics felől pedig Nagyszom bat–Nyitra, illetve a Morva mentén Malacka–Pozsony irányában haladtak előre. A viszonylag kis létszámú, gyenge harcértékű csehekkel szemben az ütőképesebb, de szintén szedett-vedett magyar alakulatok felvették a harcot. Pozsonyban mintegy 4500 fő állt rendelkezésre, kiket egy páncélvonat és egy repülőgép is támogatott, ezenkívül megkezdődött az egykori 13. honvéd gyalogezred újjászervezése is. A Kis-Kárpátokban előrenyomuló erők ellen 10 századnyi gyalogság vonult fel Trencsénbánra, Pöstyénbe, Lipótvárra és Szeredre. Nagyszombatba 3 gyalogszázadot, 2 üteget és 400 tengerészt vezényeltek Budapestről és Pozsonyból. November 16-ra a csendőrökből és az egykori komáromi cs. és kir. 12. gyalogezred katonáiból álló 1 gyalogos és 1 géppuskás század visszafoglalta Zsolnát és Ruttkát. Ezek a sebtében összeszedett csapatok a Felvidékről visszavonulásra kényszerítették az ellenséget.

Erdélyben 1918. október végén a 28 zászlóaljból és 12 ütegből álló, Goldbach altábornagy vezette ún. Erdély-csoport állomásozott, elsősorban Beszterce-Naszód, Csík, Háromszék és Brassó vármegyékben elhelyezve. Ezenkívül ott összpontosult a Mackensen tábornok parancsnoksága alatt álló német hadseregcsoport, amelybe osztrák–magyar közös és honvédalakulatok is be voltak osztva. A leszerelésre vonatkozó parancs azonban felszámolta az Erdély-csoportot, a belgrádi katonai egyezmény pedig előírta, hogy a németek hagyják el az országot, s hogy velük a magyarok érintkezésbe ne lépjenek. Így kb. 100 ezer főnyi harcképes magyar katonát szereltek le, vagy vonultak ki Erdélyből. Ezenkívül, szintén a konvenció értelmében Erdélyben is ki kellett üríteni a fent említett vonaltól délre eső területet, ahová november derekán román fegyveres csoportok, majd utánuk a reguláris hadsereg 6. és 7. gyaloghadosztálya érkezett. A 11. német hadsereg elhagyott dél-erdélyi körleteibe csak december közepén vonult be a 2. román vadászhadosztály. Kolozsvárt az Erdélyi Katonai Kerület parancsnokságán – Kratochvil Károly ezredes próbálta újjászervezni az egykori 38. honvéd gyaloghadosztályt, de a fegyelmezetlen, forradalmasodott katonatömegek nem engedelmeskedtek  tisztjeiknek. Helyettük jöttek azonban önként székelyek, akikből megkezdték a Székely Hadosztály felállítását. Amint egy századot megszerveztek, nyomban karhatalmi feladatra vették igénybe, biztosítandó a lakosság nyugalmát. A székely egységek felállítását – az alakulat kifejezetten nemzeti jellege miatt – Budapestről nem támogatták. A kerületparancsnokság szinte titokban, teljesen önállóan szerelt fel vasúti gócpontokon lévő vagonokban felhalmozott fegyverekkel 19 zászlóaljat, 1 lovasszázadot, 16 üteget, összesen kb. 12 ezer főt.

 

A Délvidéken a francia keleti hadsereg már november 1-jén átlépte a Duna–Száva vonalat és észak felé nyomult. Minthogy a háború befejeztével a cseh, galíciai és bukovinai legénységű lembergi XI. hadtestet elszállították, e térség még a többi magyar területnél is védtelenebb volt. November 13-án a szerb hadsereg Morava–hadosztálya megszállta Zombort, Szabadkát és Baját. A Drina-hadosztály 15-én Pécset foglalta el, századnyi erővel pedig Mohácsot és Barcsot. A Duna-hadosztály a Bánátban haladt előre, elérte Lugost, Versecet, Nagykikindát, Temesvárt, Resicabányát és Nagybecskereket. A hadosztály lovassága Lippára, Aradra, Nagyszentmiklósra és Szőregre vonult be.

Mindeközben megkezdte működését az antantmisszió, melyet Paul Prosper-Henrys tábornok, a francia keleti hadsereg parancsnoka küldött Budapestre, s amely angol, olasz, amerikai és francia tisztekből állt. A misszió feladata a katonai konvenció végrehajtásának ellenőrzése volt, bár a franciák eredetileg saját megszálló csapatokat ígértek az ország határainak szavatolására. A misszió vezetője Ferdinand Vix vezérkari alezredes lett. Azt, hogy a cseheknek és a románoknak fenntartásai voltak a konvencióval kapcsolatban, illetve, hogy a francia diplomáciai körök megítélése sem volt egységes, a további események igazolták. Kramarz csehszlovák miniszterelnök november 20-án jegyzékben közölte Károlyival, hogy az antant legfőbb tanácsa elismerte a csehszlovák államot. Ezt megerősítendő, december 3-án Vix alezredes jegyzéket nyújtott át Károlyinak, közölvén a Párizsból kapott utasítást, amely szerint a csehszlovák államnak jogában áll elfoglalni a szlovák területeket és egyben felhívta a magyar kormányt, hogy haladéktalanul vonja vissza csapatait onnan. A november végétől újult erővel meginduló cseh csapatok jelentős tért nyertek és csak hosszas tárgyalások és többször jegyzékváltás után jelölte ki a december 3-i antant jegyzék a csehekre nézve kedvező demarkációs vonalat, amely Pozsonytól a Duna északi partja mentén, majd az Ipolyt követve Losonc alatt Rimaszombaton át és Kassa alatt vezetett az Ung folyóig és ezt követte a régi határig. A románok is áttörtek a demarkációs vonalon, december 24-én bevonultak Kolozsvárra. Vix alezredes már december 16-án hivatalosan közölte, hogy erre a román hadseregnek felhatalmazása van a szövetségesektől és 1919 január végén az általuk elért vonal Zámolytól északkeletre Nagyváradon át Nagybánya és Máramarossziget északi határainál húzódott. Az erdélyi arcvonalon csak a Székely Hadosztály vette fel a harcot, de a nyomasztó túlerővel szemben folyamatosan hátrálni kényszerült. A Délvidéken egyes csapatok már november második felében átlépték a demarkációs vonalat, december végén pedig elfoglalták a Muraközt. Mivel a Bánátban is feszültté vált a helyzet a területet egyaránt magának követelő román és szerb hadsereg között, január elejétől a franciák saját csapatokat helyeztek el közéjük, illetve bevonultak Szegedre és Aradra. A magyar  kormány tiltakozott a demarkációs vonal átlépése miatt, de nyilvánvalóvá tette, hogy a vérontás elkerülése végett nem fog fegyveresen fellépni a behatolókkal szemben.

 

 

Az ország szétdarabolásával párhuzamosan folyt a frontról hazatérő és egyéb alakulatok leszerelése. A bonyolult feladat végzését november 4-től Böhm Vilmos irányította. A Monarchia katonai vezetése természetesen kidolgozta a háború utáni leszerelés végrehajtására vonatkozó terveket, de ezek a tervek egy győzelmes háborút követő leszerelés esetére készültek. A birodalom felbomlásával a korábban egységes haderő magyar honvédségi alakulatai egy részének az állomáshelyei kívül estek a megállapított demarkációs határokon, mintegy 50 póttest számára új állomáshelyet kellett kijelölni, ahol a frontról hazatérők leszerelhetnek. Külön gondot jelentett a jelenlegi ország területén elhelyezett volt közös alakulatok beosztott állománya egy részének állampolgársága, de határ menti fogadóállomások kijelölése, működtetése is új feladat volt. Meg kellett szervezni a különféle kincstári anyagok begyűjtését és biztonságos őrzését is. Vegyes képet mutatott a frontról hazaözönlő katonák tömege. Voltak olyan csapattestek melyek már az arcvonalban, vagy annak közvetlen elhagyása után felbomlottak, más alakulatoknál ez a magyar határra érkezéskor következett be. A forradalmasodott egységekben sorra alakultak a katonatanácsok. Az általános szén- és élelmiszerhiány miatt gondot okozott a hazahozandók szállítása és ellátása. Az országban gyakori volt a katonák fosztogatása, civilekkel való összetűzése, de a német és egyéb idegen csapatok átvonulása sem volt problémamentes. A minisztérium elrendelte a Nemzetőrség felállítását, melynek feladatául a belrend biztosítását, a polgári lakosság megvédését szabta a rabló-fosztogató katonákkal szemben. A lengyel, cseh, horvát, osztrák stb. csapattestek zárt szállítmányként gördültek keresztül Magyarország területén, a fegyverzetet és a lőszert külön vagonokban továbbították. Számos ezred azonban tisztjeik vezetése alatt, egy egységben, fegyvereit megtartva, a zűrzavar ellenére példás fegyelmezettséggel tért vissza békehelyőrségébe. Ez a magatartás inkább függött a tisztikartól és az adott alakulatnál ápolt szellemiségtől, mint a legénység nemzetiségi összetételétől. November végéig 700 ezer, december közepéig 1 200 000 katona szerelt le és a hónap végére a személyi leszerelés befejeződött.

Ugyanakkor megkezdődött a belgrádi katonai egyezmény által engedélyezett 8 hadosztályos haderő szervezése. Ennek megvalósítására a hadügyminisztériumi rendelet a leszerelendők közül az öt legfiatalabb korosztályt (18–22 év között) visszatartani szándékozott, de bizonyos önkéntességi elem beiktatásával és 30 korona napidíjjal.

A rendelet alapján november 12-én megjelentetett behívási parancs falragaszok, hirdetmények formájában hívta be, illetve tartotta bent az öt évfolyam katonailag kiképzett egyéneit és az önként továbbszolgálni kívánó tartalékos és népfelkelő tiszteket.

A rendelet megjelenése után megkezdődtek a hadsereg újjászervezésére vonatkozó kísérletek. November végéig mintegy 30 ezer főt sikerült úgy-ahogy csapatokba szervezni. Az újjászervezett alakulatok azonban korántsem feleltek meg funkcióik betöltésére, mivel az általános fegyelmi helyzet katasztrofális volt. A hadseregszervezés munkáját a Hadügyminisztériumon belüli személyi ellentétek is hátráltatták, nehezítették. Ugyancsak bonyolította a helyzetet a katonatanácsokkal kapcsolatos változó megítélés és a hadügyi vezetésnek  ezek fékezésére irányuló manőverei.

Minthogy Bartha, majd Festetics Sándor hadügyminiszterek fő célja a hadsereg züllésének további megállítása, illetve a baloldali befolyás kiküszöbölése volt, az 1919 januári kormányválságot a szociáldemokraták a hadügyi tárca megszerzésére használták fel. Böhm Vilmos lett a miniszter, aki maga mellé Stromfeld Aurél ezredest kérte államtitkárnak. Stromfeld elfogadta a kinevezést, mert remélte, hogy az hozzásegíti egy fegyelmezett hadsereg megteremtéséhez. A feladat megoldásához kidolgozott gyakorlati programjában első helyen szerepelt a minisztériumon belül a hadműveletek vezetésére alkalmas hadműveleti osztály felállítása. Ezzel véget akart vetni a megalkuvó visszavonulásnak és fegyverrel megakadályozni további magyar területek elfoglalását. Mindezek eléréséhez új és erős hadsereget kell teremteni, amelyet önkéntes alapon kívánt létrehozni. A sürgősen megalkotott új véderőtörvény is ennek szellemében készült, és kimondta, hogy a legénységet önkéntes alapon, elsősorban 24 éven felüli munkásokból toborozzák. (Ez a lépés egyúttal a korábbi hadseregszervezés kudarcának a beismerése is volt: a benntartott öt legfiatalabb korosztályból nem sikerült a megfelelő haderő kialakítása, illetve maga Böhm elhibázottnak is tartotta a legforradalmibb érzületű fiatal évfolyamok hadban tartását és szorgalmazta leszerelésüket.)

Stromfeld napok alatt elkészítette az új hadsereg szervezetét és szervezését szabályozó rendeletet, amely február 22-én meg is jelent. Az kimondta, hogy március 1-jétől az addig 6 gyalog- és 2 lovas hadosztályból alakított hadsereg helyébe egy újonnan felállítandó és szervezendő önkéntes hadsereg lép, mely 6 gyaloghadosztályból áll, egy különálló része a Dunaőrség, illetve meglévő szervezetében megmaradó székely különítmény (Székely Hadosztály). A személyi kiegészítés az elfoglalt és a meg nem szállt részekről egyaránt történt. Az önként jelentkezők – a menekültektől eltekintve – általában a területi elv alapján lettek beosztva az egyes alakulatokba mégpedig elvileg ahhoz a fegyvernemhez, melynél a világháború alatt teljesítettek szolgálatot.

A legénységi állomány fedezése az önkéntes jelentkezés alapján, toborzás útján folyt. Csak olyan katonailag kiképzett és a világháború alatt lehetőleg harcvonalbeli szolgálatot teljesített egyéneket vettek fel, akik 24–42 év közöttiek, s magukat legalább 6 havi tényleges szolgálatra kötelezték. A tisztikar szintén önként jelentkező, tényleges tisztekből állt volna.

A tervezet szerint egy hadosztály 3 dandárcsoportból áll, amelyek mindhárom fegyvernemet egyesítik, így a gyalogságot 1 gyalogezred 3 zászlóaljjal, a lovasságot 1 huszárosztály 1 huszár és 1 géppuskás századdal, a tüzérséget 1 tüzérezred 2 tüzérosztállyal képviseli, ezeket egészíti ki 1 árkászszázad. A hadosztály kötelékébe tartozik ezek mellett 1 repülő és 1 távírószázad.

A tervezett hadrend szerint a hadosztályok székhelye és elhelyezési körlete a következő volt:

1. hadosztály Budapest székhellyel, kötelékében a budai 69., a fejér–tolnai 17., a somogy–baranyai 44. dandárcsoport.

2. hadosztály Budapest székhellyel, alárendeltségében a budapesti 1., Pest megyei 30., kiskunsági 38. dandárcsoport.

3. hadosztály Budapest székhellyel, beosztva a budapesti 32. és 29., a jász-nagykun 58. dandárcsoport.

4. hadosztály Győr székhellyel, kötelékében a kisalföldi 26., vas–soproni 18., zala–veszprémi 20. dandárcsoport.

5. hadosztály Miskolc székhellyel, kötelékében a heves–nógrádi 60., a borsod–gömör–abaúji 10., a szabolcs–zemplén–ung–beregi 65. dandárcsoport.

6. hadosztály Szeged székhellyel, alárendeltségében a csanád–csongrádi 46., a hajdú–bihari 39., az arad–békési 101. dandárcsoport.

A tervezet mindezen alakulatokhoz 3 ezer tiszti, közel 10 ezer altiszti helyet rendszeresített és 50 ezer főnyi legénységet tartott szükségesnek. Az egyéb katonai szervekkel együtt teljességében tartott szükségesnek. Az egyéb katonai szervekkel együtt teljességében körülbelül 70 ezer fős hadsereg felállítását tűzte célul a rendelet. A végrehajtást a rendelet VIII. fejezete értelmében „négy mozzanat”-ban kellett megoldani:

1. A rendelet vételétől február végéig a toborzó tisztek kijelölése és a csapattörzsek (szűkebb keretek) megalakítása, amelyek elkészítik a kezelésükben lévő összes ruházati, felszerelési, fegyverzeti és lőszer-, valamint egyéb hadianyagról szóló pontos leltárakat.

2. Március 1-jétől 10-ig a toborzás megkezdése és a csapatok elhelyezési és anyagi felszerelési terveinek elkészítése, a továbbszolgáló altisztek felével.

3. Március 10-től 25-ig az új kötelékek felállása még le nem zárt állománnyal, a kiképzés megkezdése és 20-ig a demarkációs vonalon álló erők felváltása.

4. Március 25-én bevonulnak a beosztott tisztek, a továbbszolgáló altisztek teljes számmal, a csapatok teljes felszerelése, körletek kialakítása megtörténik, befejeződik a szervezés.

Hiába volt katonai szempontból minden kifogástalanul előkészítve, a hadseregszervezés alapjában véve eredménytelenül végződött: négyheti toborzás után mindössze 5000 ember jelentkezett. S bár Stromfeld tudta, hogy a csőd nem katonai, hanem politikai okokból következett be, lemondott államtitkári megbízatásáról, de a szociáldemokraták kérésére mégis helyén maradt, és folytatta erőfeszítéseit a hadsereg felállításáért.